Szlukovényi Katalin kérdezte Fisli Évát a « Macskakövek. Erőszakos és szimbolikus térfoglalások az 1968-as évből » című kiállításról
Az egész kiállításra jellemző az erős polemizáló hajlam. Mi az a '68-kép, mik azok a közhelyek, amelyekkel vitatkoztál, amelyeket más világításba kívántál helyezni, amelyeket egymással szembesítettél? Másfelől: mi az a múzeumfelfogás, amely ellen küzdesz? Személy szerint engem a Macskakövek inkább emlékeztetett egy antológia és egy performansz találkozására a műtőasztalon, mintsem egy, a szó megszokott értelmében vett kiállításra...
Nem tudom, a küzdelem szó pontos-e, mert nem ágálok a hordó tetejéről, és nem is lövöldözök senkire... De a kérdésed lényeges pontra tapint rá, mert a múlt elbeszélhetősége legalább annyira témája a kiállításnak, mint '68 térfoglalásai.
Ha egy történeti kiállításba lépsz, azt látod, hogy többnyire kronologikus rendben, eredeti és reprodukált műtárgyakkal, az intézmény sajátosságainak (profiljának!) megfelelően szépen megmondják neked a tutit. Ez a tuti legalább annyira épül alapos szakmai munkára, mint egyéb megfontolásokra, esetlegességekre is. A felszínen mégis tutinak kell látszania. A Macskakövekben nem volt intézményi tuti, nem volt eredeti műtárgy. Véleményeket szembesítettünk egymással. És mégcsak nem is '68-hoz kötődtünk, mert '67 és '69 legalább annyira jelen volt, nem is beszélve 1992-ről vagy 2008-ról! Az antológia-párhuzam ezért valóban találó. Ami meg a performanszot illeti: mivel a folyamatos átszerelések miatt folyton változott a kiállítás, sosem láttad kétszer ugyanazt. Antológia és performansz találkozása, igen, elfogadom.
A dialógus a Macskakövek egyik szervező elve. A különböző reflektív és önreflektív közegek - szöveg, film, fotók - éppúgy párbeszédet folytatnak egymással, mint a kortárs és a retrospektív megállapítások. Ráadásul a kis számú kiállított tárgy java része, valamint a tárlatvezetéseken látható filmmontázs is a látásra, annak manipulálására, az azzal lehetséges játékra hívta fel a figyelmet. Más szóval: hangsúlyozod, hogy '68 az értelmező szükségszerűen nézőpontjától függően mennyire sokféle. Magától adódik a kérdés: a "mi" nézőpontunkból - a "mi" névmáson értve ezúttal mindazon Budapesten lófráló embereket, akik betérnek az AKKU pincéjébe – miért fontos és problematikus téma '68? Miért érdemes újragondolni?
Az Akkuban, nyilván a 40. évfordulóhoz kapcsolódva, az elmúlt félévben számos programot, beszélgetést, performanszot szerveztek '68-ról. Ezek igen sokfélék voltak, az épület több szögletében zajlottak, erősen mutatva a rendezők, a résztvevők habitusát, érzékenységét. A Macskakövek ezt a sort zárta, miközben fontos volt, hogy valamiképpen reflektáljon a korábbiakra. Vagyis tükröt tartson : itt ez a furcsa, eleve átértelmezett tér, amelynek használói voltak, azoknak nyomai vannak, nézzük meg, mit is kezdtek vele eddig, és hogyan használhatjuk fel a kiállításban. Nagyon hálás vagyok például az Eiffel négy pillérének festményéért, mert döbbenetesen jó, ahogy alálépsz, és egyszercsak felfogod, mit látsz, elvileg hol is vagy!
Miért akartál ilyen aszketikus szigorúsággal nem is annyira '68-ról, mint a '68-ról szóló diskurzusról beszélni?
Aszketikus szigorúsággal?! Most, hogy mondod, abban a pincében tényleg van cellamagány…(nevet). Viszont akkor képzelj el egy gyereket, amint aszketikus szigorúsággal játszik a cella közepén a hülye szkópjaival, mert így pontosabb…(nevet)
De hogy a kérdésedre válaszoljak : évek óta foglalkoztat, konkrét évszámoktól, időszakoktól függetlenül, ahogyan a dolgot őt magát nézzük… Mintha egy sor gézszerű függöny mögött újabb és újabb leplek, rétegek és persze hasadások következnének. Ennek gazdag irodalma, elméleti alapjai, kognitív pillérei vannak…én is ezzel játszom, amikor Foucault vagy Marrou idézeteket rakok üres üvegkockákba…vagy Debordnak a látvány társadalmáról írott sorait egy Braille graffity mellé teszem, és a szemközti falon Bán Dávid montázsát vetítjük.
A múlt, noha elmúlt, nagyon sokféleképpen van jelen valamennyiünkben. Rutinjainkban, gondolatainkban, félelmeinkben vagy tagadásainkban. Ráadásul tavaly a jubileumi év miatt nagyon sokan és sokféleképpen nyilatkoztak hatvannyolc örvén ; ki szerette, ki elhatárolódott tőle, ki kétségbe vonta, hogy egyáltalán lényeges.
Átolvasva ezt a töméntelen reflexiót, épp ez a hangzavar fogott meg. Amikor a múlt ürügyén határolódnak el emberek egymástól, vagy amikor egy-egy vélemény nagyobb teret foglal el, hangosabb lesz a többinél.
Ezt a diverzitást igyekeztünk megragadni a Kaleidoszkópban is vagy a Verziókban, ahol Gábor György és Lánczi András '68-ról folytatott vitájának részletét lehet olvasni, de csak a megfelelő szűrőjű szemüvegen át láthatod hol egyiket, hol másikat. Nagyon jó szöveg !
Végül pedig, egy legalább ennyire jelentős adalék ; a február 5-i megnyitó egyben a Fényes szelek bemutatójának évfordulója is volt. Ekkor a Gulyás testvérek jóvoltából, és most először levetíthettük a film '68. augusztusi forgatásának képeit. Jancsó maga is a májusi párizsi mozgásokat, jeleneteket építette bele egy, a negyvenes évek végén játszódó történetbe. Térfoglalás volt ez is javából, és éppen arra mutat rá, hogyan látjuk a jelen aktuális szemüvegén át az elmúltakat.
Amikor egyébként a forgatókönyvön dolgoztam, Susan Sontag utolsó esszéit olvastam. Nemcsak a fényképezésről írt gondolatai fogtak meg akkor, hanem a « tudni annyi, mint tudomásul venni » fegyelme.
Tessék tudomásul venni, hogy emlékeinkben egész valónkkal benne vagyunk !
A macskakő mint centrális, címadó fogalom milyen jelentésekre utal?Számos kontextusát megidézik a kiállított és a megnyitón elhangzott szövegek is. Hogyan foglalnád össze ezeket?
Párizsban a “pavét” a barrikádokba építették. A sípoló macskakő Gazdag Gyula filmjének címe, melyet nem sokkal a 68-as párizsi diáklázadások után készített. A filmben a gumimacskakő-szuvenír (emlék!) a banalizált forradalomra utal.
Számomra a macskakő - ahol még megvan - az út burkolata. Különböző méretű utcakövek mégis összefüggő sora egymás mellett, kopottan, foghíjakkal, pocsolyákkal eső után. A réseket átlépheted vagy kikerülheted, egyéni ritmusod szerint. A kiállítás szövegei maguk is kövek, hézagokkal. A látogató/járókelő dolga, hogy összerakja a maga útvonalát. A megnyitón Gelencsér Gábor filmesztéta is ezt a gondolatot emelte ki. Takács Ádám pedig a tér elfoglalásának öröméről beszélt.
Koncepciód szerint milyen egységekre tagolódik a kiállítás?
Noha, mint mondtam, egyéni feladat az útvonal megalkotása, nagyobb egységek persze vannak. Így Bevezető (az Idő és a metronóm, Kaleidoszkóp és a Verziók), Nemzedék (a Bohóc a falon kék fedelű füzete, filmmontázs, film és koncertplakátok), Szimbolikus térfogalások (filmmontázs, Fényes szelek jelenet, Palach-Bauer, Prága vs. Párizs), Erőszakos térfoglalások (barrikádok, egyetemfoglalások, tüntetés hangmontázsa illetve a keleti blokk és a Varsói szerződés hadseregeinek intervenciója, avagy a “baráti segítségnyújtás” Csehszlovákiának. De ez utóbbi vakfolt is. Az lett a pangó zoetróp technikai megoldatlansága miatt, de az, azt hiszem, alapból is. Sokkal hajlamosabbak vagyunk ma (és könnyebb is) 68 nyugati emlékeit befogadni, semmint a keletieket. Itt, a keleti blokk rácsa mögött arra tudtam csak rámutatni, hogy a beavatkozás írott forrásai nagyon különböző szempontból íródnak, fent és lent nagyon másféle szövegeket eredményez. Módszertani közhely ez, persze, de aki nem foglakozik vele rendszeresen, nem feltétlenül veszi észre. És épp ezért manipulálható, mi az, amit “tud” a múltról.
A tárlatvezetéseken kapott visszajelzések alapján milyen ettől eltérő tagolás merült fel a látogatók fejében?
A fejekbe ennyire nem láttam bele...és mert vezettem, nyilván felvázoltam egy útvonalat, amelyen a többiek követtek...De a visszajelzések kapcsán az azért lényeges, hogy arra kértem a jelenlevőket, kis négyzet alapú papírokra írják föl, melyik két elem tetszett nekik a legjobban. És, ki tudja, tán a kis számok törvénye alapján (nevet), nem volt két egyforma papír...
(02.27.)
